megtettem

Megtettem. Megtettük. Nem, nem foghatom másra. Fiatal voltam, szerelmes és tapasztalatlan. Ma már sajnos egy keserű tapasztalattal több. Nem, nem kapkodtam el, fél évig jártunk, az osztálytársaim nagy rész már több szexuális partnert is elfogyasztott, engem nem zavart, én ki akartam várni az igazit.

Remegett a gyomrom, bizsergett a bőröm ahogy hozzám ért, és tudom, tudom hogy nagyon szeretett. Én is őt. Támaszom volt, váram volt egy olyan családban ahol női szerepet talán csak negatív példaként láttam. Máshogy akartam. Szerelmesen, hűségesen és örökké.

Talán most is együtt lennénk, de ő, sajnos beteg volt. Lelke sebzett volt és ez olyan viharokat ültetetett a lelkébe, melyek magukkal sodorták a megdönthetetlennek hitt szerelmünket.

17 évesen adtam oda magam neki, ő már nem volt szűz, de ez nem zavart. Tudtam hogy előttem csak 1 lány volt, akit szintén nagyon szeretett.

Azt gondoltam nem igaz, hogy az első szerelem elmúlik, de igen. Már nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, én az érettségimre készültem, őt a hatalommániás apja megint kidobta otthonról, eközben a komoly alkoholproblémákkal küzdő anyámat kórházba vitték.

Olyan gyorsan történt minden, életesem egyok legfontosabb estéjén elment örökre, szerettem, nem gondoltam volna hogy meg fog halni. Az utóbbi időben kifordult önmagából, már rég nem az Anya volt, akire kisgyerekkoromból emlékeztem. Maga alá temette az alkohol. Ennek ellenére szerettem és most is, nagyon hiányzik, nehéz élete volt. De sajnos nem alakult ki közöttünk az igazi anya lánya kapcsolat. Hiányzott az a női minta, amit helyesnek tartok.

Szóval nem volt akivel megbeszéljem a szexuális védekezés mikéntjét, az első nőgyógyászi vizsgálattól való félelmeim feloldását. De hibás vagyok, hiszen ha már szeretkeztem a párommal, miért nem volt annyi eszem hogy elmenjek az orvos fogamzásgátlót felirítni, nem tudom...

Azt hittük, az óvszer hatásos. Tévedtünk.

Decemberben karácsony előtt 2 nappal eltemettük anyámat, majd februárban érkezett a második sokk. Késett a menzeszem, ami eddig sosem fordult elő. Reménykedtem, hogy csak az utóbbi idő stressz hatása alatt vagyok, de tévedtem. Az első teszt pozitív eredményt mutatott, hirtelen azt sem tudtam, hogyan vegyek levegőt.

Olvastam már újságokban fiatal korú teherbe esett lányokról, de legvadabb rémálmomban sem gondoltam, hogy köztük leszek.

Elolvastam sok cikket, mitől vetélhetek el, de Ő nem hagyta, hogy butaságot csináljak. Elmentünk hát a körzeti rendelőbe, ahol egy idősebb orvoshoz kerültem. Azt mondta nem lát babát, de elküldött vérvizsgálatra, ahol egyértelműen kiderült, hogy babát várok.

A vérvételen a hölgy megkérdezte fura törtmagyarsággal: maga ilyen fiatalon lesz anya?

Nem tudtam mit feleljek… A pozitív teszt után következett az ultrahang. Hüvelyi ultrahang. Istenem azt a megalázó érzést, ahogy a 2 asszisztens végigmért, sosem felejtem el. Behelyezték a műszert a hüvelyembe, majd mikor hallani lehetett a szívdobogást, megkérdezte az egyik: megtartja? Mire én annyira egyértelműen és karakánul kiejtettem, hogy nem, hogy magamon is meglepődtem. Nem, nem akartam. Mire? Hova? Az akkori párom mániákus depressziója egyre gyakrabban jelentkezett, előfordult, hogy meg is ütött. Belekerültem egy olyan spirálba, ami húzott egyre jobban és jobban. Nem akartam a babát, sokat nélkülöztem én is, és már a páromat sem tudtam arra rávenni, hogy menjen vissza az orvosához. Arra is gondoltam, hogy véget vetek az életemnek. Miért ne? Hiszen én is ölni készülök. Legalább ketten halunk.

Majd jött a beszélgetés a védőnővel, ahová elkísért Ő is. Faggatott, de miután elmondtam a körülményeket, elmondta, hogyan történik majd a megszakítás.

Befizettem a csekket, emellett készültem az érettségire és olyan volt mintha kettős életet élnék.

Eljött a gyászos nap, február 15., szüzességem elvesztésének másfél éves fordulója.

Istenem, egész éjjel aludni sem tudtam, féltem. Vele találkoztam reggel, majd a hóban sétáltunk és beszélgettünk. Már nem emlékszem miről, csak arra, hogy hányingerem volt és sajgott a szívem. Nem így akartam. Semmit sem. Miért alakult mégis így. De a józanész azt diktálta, hogy minél hamarabb túl leszek rajta annál jobb…

Betegfelvétel, hőemelkedésem volt és sírhatnékom. Elfoglaltam a szobámat, ahol 2 nő volt.

Az egyik 26-27 év körüli, a másikra nem emlékszem. Jött az orvos, elmagyarázta, hogy kitágítják a méhszájamat egy tengeri algával, hogy minél kevesebb kárt okozzanak. Kicsit fájni fog a felhelyezése, de nem nagyon. Nem féltem a fájdalomtól, érezni akartam, hogy szenvedek. Hogy fáj, ahogy annak a kis lénynek is, aki a mennyországból hozzám akart jönni.

Tényleg fájt, aztán már nem éreztem semmit, csak ürességet. Elkezdtem vérezni, megöltem a babámat, babánkat. Az arab orvos nem csinált nagy ügyet az egészből, egy voltam a sok közül…. Miután vérezni kezdtem, eltelt jó pár óra, majd bevittek a műtőbe. A lány aki szobatársam volt, azt mondta nem fogok érezni semmit. Tévedett. Bevittek, alsóruha nélkül. Leszíjazták a lábaimat, majd beadták az altató injekciót. Az egyik ápoló simított egyet az arcomon, lehet látta mennyire, félek és mennyire megalázó ez az érzés. Annyira jól esett, hogy így aludtam el. Én, aki féltem a nőgyógyásztól, most jó pár embernek mutatom az altesemet, miközben élet helyett halált hozok.

Szörnyű volt. Hazamentem és sírtam. Ott volt velem, fogta a kezem, de semmi sem volt már a régi. Fél évbe telt mire szakítani tudtam vele. Nagyon kapszkodott belém. De már nem szerettem. Meghalt valami aznap, hazudnék, ha azt mondanám csak aznap dőlt el a kapcsolatunk sorsa, de biztosan éreztem, hogy nem tudom már folytatni.

Most férjnél vagyok, gyereket szeretnénk. És szívből remélem, hogy nem ér utol a sors, hogy nem lehet több gyermekem. Megszenvedtem, megtanultam a leckét.

A legjobb anya szeretnék lenni, őszinte, olyan, akire lehet számítani, és el lehet mondani mindent. És én is elmondok majd mindent. Mert tudnia kell majd, miért féltem ennyire.

Köszönöm, hogy kiírhattam magamból a sokéves csomagom tartalmát.